« "pihenteknek" ajánlva   az új sapi »
2012. febr. 9. 15:11 - írta Csibe001
19 komment

Egy nagyon jó cikket olvastam a neten.

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt években:
"Hogy lehet ezt feldolgozni?"
(már aki egyáltalán eljutott odáig, hogy meg "merte" kérdezni.)

Sokan inkább csak meghallgatták a "sirámaimat" anno,  - mikor Sára még nagyon kicsi volt, és friss volt a szitu - aztán pedig szép lassan eltűntek a szürke ködben. A régi barátok 90%-val ez történt. :-(
Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, inkább léptek (le).

 

Szóval mikor azt feleltem:
"Ezt meg kell gyászolni, mert olyan mintha meghalt volna a gyerekem, akit vártam."
Nagyon hülyének néztek sokan.

És nem véletlenül fogalmazok egyes szám első személyben. Ezt először az embernek magával kell "tisztáznia".
A párjával? Az egy következő menet.
Csak hogy a párjának is magával kell először... És csak azután lehet erről a szülőknek egymással is beszélni, ha mindketten magukban ezt "lejátszották".
Viszont az egyének "sebessége" ebben a folyamatban igencsak eltérő lehet. Meg kell várni egymást.

Nekem közel 1 évembe telt. A Gábor nevében nem nyilatkozhatok.
Viszont több sorstársnál azt látom, hogy tagadnak tagadnak ezerrel vagy egyszerűen mennek, mennek és csinálják, illetve hogy közben nem dolgozzák fel a dolgot, pedig nagyon fontos lenne. (ez nem bírálat, ez mindenkinek a saját joga-dolga eldönteni, mit, miért  és hogy tesz!)

Én sem állítom, hogy kész, feldolgoztam! Szerintem ez lehetetlen.
"Segíthet, ha küldetésként élik meg" - azt hiszem, hogy nekem is ez segített.

Bár úgy érzem, eljutottam az elfogadásig, mégis van, hogy igen is vissza-visszaesem egy-egy korábbi fázisba, de ez szerintem emberi dolog.

DE már jobban vagyok. Bár ehhez kellett egy remek Társ, amilyen nekem VAN.

"A párok 80%-a, akik speciális igényű gyermeket nevelnek, nem marad együtt" - írja a cikk.

Hogy mi lesz később és mennyire lesz nehéz, mikor Sára tanköteles, majd felnőttkorú lesz, azon még most kár még gondolkodni is...
de szerintem döntő szerepe lesz ebben az akkori politikának és a társadalmi elfogadásnak is.... Na ezekért viszont mindnyájan, itt és most és addig még sokat tehetünk!


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Eddig 19 komment érkezett ()

  • 1.  Orsi
    2012. 02. 09. 20:36

    Köszi, hogy felhívtad a figyelmet a cikkre! ... És jó volt olvasni, amiket írtál hozzá! :-)

  • 2.  Orsi
    2012. 02. 09. 20:46

    Még valami, az első kommentet figyeld. Ő Szirka anyukája, tarkabab:
    "Hogyan lehet egy olyan forrásra hivatkozni, amelyben egyáltalán nincs irodalomjegyzék, sem lábjegyzet - magyarán nem tartalmaz adatokat? Ezt a szép kerek számot nem ártott volna valami konkrétummal alátámasztani, (esetleg megemlíteni, hogy más kutatások teljesen másra jutottak: erinto.postr.hu/elhagyjak-e-az-apak-fogyatekos-gyermekuket ) mielőtt riogatni kezdik vele az embereket. Biztosan szenzációsabb így a cím, mint mondjuk 30%-kal, de megéri pár kattintásért eladni azokat az újszülötteket, akiket az ilyen tévhitek miatt nem visznek haza a kórházból a szüleik?"
    Azt hiszem, ő közelebb van a valósághoz. Legalábbis remélem. A férjem mindig azt mondja, hogy a sérült gyerek inkább összetartja a párokat, minthogy szétvetné. Én úgy érzem, igaza van...

  • 3.  Csibe001
    2012. 02. 09. 21:03

    én úgy kb a felére tippeltem a dolgot.

    DE engem az érdekelne, hogy aki elhagyja a családját (legyen az az anya vagy az apa) az mikor teszi.
    Van aki alapból lelép már az elején,
    és van akinek az évek során lesz "elege az egészből",
    vagy amikor belép egy harmadik fél, akivel "könnyebb az élet".

    Én ott látom ebben az aggodalmat, ha a pár nem tud a sérült gyerekről beszélni, nem tudják megbeszélni egymással a félelmeiket, szorongásaikat.
    Illetve abban, ha - bár próbálják immár a gyermekkel folytatni - korábbi szokásaikat, pl nyaralás, egyéb programok (hisz ezek nagyon fontosak a továbbiakban meg még inkább), de a gyerek "miatt" nem tudják jól érezni magukat, akármilyen csúnyán is hangzik. És ez igenis nagyon komoly kapcsolatromboló hatású lehet, amiből hosszú távon gond lehet.
    PL: tavaly voltunk egy wellness hétvégén hárman. Sára végigüvöltötte a medencét, menekültünk a szobába, hogy nehogy ránk szóljanak - jogosan - majd így mi is kimaradtunk a "wellnessből". A déli alvást nem akarta, így megint csak szobában dekkolás volt. Az étkezésnél pedig akkorát fosott (már bocsánat) a tisztelt vendégek orra alá, h megint csak menekülőre fogtuk a dolgot. Hát ez volt a wellnes-hétvégénk! Akkor elhatároztam, hogy soha többet nyaralás...
    mert hogy nélküle meg nem akarnék menni.

    De igen, minket is még jobban összetart Sára, én is így érzem! Olyan kapocs, olyan szoros kötelék, ami nélküle nem alakulhatott volna ki.

  • 4.  Judit
    2012. 02. 09. 21:20

    Érdekes a cikk. Eszembe jutott róla egy nem is olyan régi történet. Adósságkezeléssel foglalkozom, egyik ügyfelem, egy középkorú férfi, hónapok óta nem fizette a hitele törlesztőrészleteit, felhívtam, hogy tekintsük át, milyen könnyítésre, részletfizetésre lenne szüksége, hogy átlendüljön a nehéz időszakon. Mire elmondta, hogy 33% gyerektartást fizet a 22 éves fia után, aki fogyatékos és "nem lett volna szabad megszületnie". Annyit mondtam neki, hogy azt nem én fogom megítélni, hogy ő milyen édesapa.
    Végül persze nem jutottam vele semmire, de hitvány embernek tartottam, hogy elhagyta a fiát és így beszélt róla.
    De továbbmegyek! Hogy lehet feldolgozni, ha nekünk magunknak van gyógyíthatatlan betegségünk? Ha nem rosszabbodik, ha nem halálos, csak épp egész életünkben elkísér? Ha ennek okán SOHA nem tudhatod meg, mennyire lehet szeretni egy kisgyereket, mert soha nem leszel képes gyereket a világra hozni? A kezelés megvan rá, de én még olyan cikkel, könyvvel nem találkoztam, hogy ezt hogyan lehet feldolgozni. Örülj, hogy élsz, aztán ennyi.
    Mindenesetre amikor a csontvelős posztot írtad, hogy Sárának adod a csontod és te kapod a fémet... hát azóta azon gondolkodom, hogyan lehet valakit ennyire szeretni? Ilyen mélyen, őszintén? Sajnos nem tudom felfogni. Csodálatos érzés lehet, ezért minden megéri!!!

  • 5.  Dóri
    2012. 02. 09. 21:30

    Egyáltalán nem voltam elégedett ezzel a cikkel, ez így nagyon felületes. Egyrészt a szimpla gyásznál valami sokkal mélyebb történt, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy ez így zajlik le mindenkinél, ez a párok együtt maradása-téma meg tényleg sületlenség. A sérült-gyereked-van topicot sokan úgy kezelik, mintha úgy minden egyszerre jött volna, és ott állnál egy kész helyzetben, egy kész gyerekkel, holott ez nem igaz, folyton változik a gyerek, a helyzet, mi magunk is, inkább a bizonytalanság stresszes sokszor.

    Amit te is írsz, a környezet reagálása és feldolgozása nagyon-nagyon fontos, és egyszerűen nem szabad úgy kezelni a szülők érzelmeit, mintha mindketten légüres térben lebegnének. Bambi még kicsi ugye, és eddig aki és ami fontos volt, az a család, és a barátok - nekünk nagyobb mázlink van, mint nektek, mert közel vannak, és nagyrészt kitartottak velünk. Enélkül alighanem teljesen másként éltünk volna meg mindent, de pont emiatt nem tetszik, ha ennyire általánosítanak, mint ebben a cikkben. Be vagyok tojva azért rendesen attól, hogy mi lesz, ha nagyobb lesz, közösségbe kell (kéne) mennie, stb. Próbálom nem frusztrálni magam ezzel addig se.

    A kapcsolatokról meg végképp hülyeség. nyilván nem reprezentatív, de őszintén szólva nekem egy ismerősöm van a szép kiterjedt sérült gyerekes körből, akiknek rámenni látszik a kapcsolatuk a dologra, de még ott sem végleges, ha jönne egy kicsit nyugisabb időszak, talán rendeződne. A miénket megerősítették inkább az átéltek, olyan dolgokat csináltunk végig egymásba kapaszkodva, amivel más kapcsolat sose találkozik. Ez szerintem akkor se felejtődik, ha minden más elmúlik (gőzöm sincs, milyen egy húszéves házasság amúgy, majd kiderül remélem :D). Sőt, ha volt bennem bizonytalanság valaha, hogy vajon jól választottam-e, Bambi születése után ez elmúlt :)

    Tudom, hogy van, ahol ezt egyik vagy másik fél nem bírja ki, de az arányok azért inkább fordítottak, abban egészen biztos vagyok.

    Na jó hosszú lettem, most inkább elolvasom a cikk alatt a kommenteket, reggel néztem még, és akkor nem voltak :)

  • 6.  Dóri
    2012. 02. 09. 21:41

    Te Reni, én a legközelebbi wellness előtt küldök nektek leszarom-bogyót, hát hogy lehet ilyen nyuszin hozzáállni?? Kit érdekel, mi a véleménye másnak?? keressetek gyerekbarát helyet, ahol esetleg már láttak olyat, hogy a gyerek üvölt a vízben, vagy bekakil vacsorakor. az enyém dobálni szokta az ételt, hangosan visít, másé, aki tud, még rosszabb, mert ugyanezt nyomja, csak rohangál is közben, nehogy egy vendég is kimaradjon a szórásból. tudom, h ez szemét anyuka hozzáállás, de annyira nem tud érdekelni, hogy az elmondhatatlan, nemhogy még meneküljek a szobába :D

  • 7.  dugopanna
    2012. 02. 10. 9:42

    Kedves Csibe! Régóta olvasom a blogodat (olyan egyszerű megfontolásból, hogy az én lányom is Sára, és nagyjából egyidős a Te Sáráddal; de még sosem szóltam hozzá), és mindig elcsodálkozom azon, milyen borzasztó erősek vagytok Ti ketten Gáborral.
    Nemrégen veszítettem el második kislányomat - minden előzmény nélkül meghalt a méhemben a 34. héten. Persze, volt boncolás, de úgy tűnik, minden rendben volt vele - leszámítva, hogy meghalt. Azóta persze sokszor megkaptam, hogy jobb így, mintha beteg lett volna. Nem tudom. Eszembe jutottatok Ti is. Az életetek sokszor biztosan nagyon nehéz, és nyilván a jövőben is lesznek nehéz pillanatok, de Sára a sok orvos, kezelés és miegymás ellenére boldognak tűnik...
    A dolgok szerintem nem történnek véletlenül. Kislányom halála sem lehet ok nélkül, mint ahogy a Te Sárád betegsége is kell, hogy tanítson valamit Nektek, a világnak. Nem büntetés, inkább feladat. Én még keresem az értelmét Eszter halálának, de örülök, hogy Te megtaláltad az utadat.
    A cikk amúgy tipikus laikusoknak szóló írás volt. Szerintem olyan "jéééé, ilyen is van?". A kívülálló elolvassa, aztán megy tovább a dolgára. Ne foglalkozzatok a statisztikával.

  • 8.  Csibe001
    2012. 02. 10. 16:46

    "A hvg.hu "Egészség" rovatában megjelent egy cikk "Sérült gyerek a családban: a kapcsolatok 80 százaléka széthullik" címmel. Szerzője, Orcifalvi Anna Nóra a címben említett adat forrásaként a "Sorsfordító gyerekek" című könyvet jelöli meg. Ez a könyv azonban nem tudományos mű, nem kutatásokról és adatokról szól, hanem emberi sorsokról. Nincsenek benne lábjegyzetek, nincs irodalomjegyzék, nem hivatkozik forrásmunkákra. Nem az a műfaj." "VALÓBAN, EBBEN A KÖNYVBEN AZON GYERMEKEK SZÜLEI SZÓLALTAK MEG, AKIKEN SEGÍTETT A KÖNYV ÍRÓJA (A TÖBBIEK, AMIKEN NEM, AZOK NINCSENEK BENNE :-( )

    "Honnan akkor ez a szép, nagy, kerek szám? Nos, egy édesanya meséli, hogy a neurológusuktól hallotta, mégpedig abban a kontextusban, hogy vigyázzanak egymásra a férjével. Ezt megismétlem, mert nekem is nehezen hihető: Egy riportkönyvben egy névtelen anyuka emlékszik vissza egy meg nem nevezett neurológus szavaira és a hvg.hu-n ez címben idézett számadat lesz."
    ÉN VÉLETLENÜL TUDOM KI EZ AZ ANYUKA ÉS HOGY MELYIK NEUROLÓGUS MONDTA NEKI.
    DE VALÓBAN ÉRDEKES NONAME ADATOKKAL HÍRT GYÁRTANI.

  • 9.  sudve
    2012. 02. 10. 17:23

    Mondjuk megragadtam a lényeget és azon dühöngök, hogy banyek, épp a neurológus ad életvezetési tanácsokat (bár én nem tudom, kiről van szó és nem olvastam még a könyvet sem), épp a neurológus, hát ők szoktak a legnagyobb bunkóval lecsapni a szülőkre... :-O Úgy értem, némelyik annyira kíméletlenül nyomja a lehető legrosszabb diagnózist, hogy nem kap az ember levegőt utána.

  • 10.  Kriszta
    2012. 02. 10. 17:56

    Hát Reni, amíg nem írtad, hogy tudod ki ez az anyuka és a neurológusa, addig azt hittem, hogy kamu az egész...Én elég jó viszonyban vagyok a mi neurológusunkkal, több mint 6 éve járunk hozzá, de még sosem aggódott a házasságomért, pedig mindenről lehet vele beszélni és nem érdektelen az ember.Nekem olyan kamuszagú ez az egész így...
    A cikk meg tipikusan huhogos, károgós, felületes iromány, amiből a laikus azt veszi le, hogy a sérült gyerek nevelése, maga a szövetség az ördöggel...:(

  • 11.  Csibe001
    2012. 02. 10. 19:10

    @ sudve: a könyvem a dévényesnél van, akartalak is kérni, hogy majd kérd vissza tőle és akkor Te is elolvashatod. A kérdéses szülő, pedig neked is ismerősöd :-)

    @ Kriszta: nekem is fura, hogy neurológus ilyeneket mond! nekünk sose mondott semmi ilyesmit.
    valóban felületes iromány. Pedig a téma igen is megérdemelne nagyobb nyilvánosságot, de nem így!

    @ Judit: érdekes kérdéseket feszegetsz... :-(

    na majd még írok..

  • 12.  sudve
    2012. 02. 10. 20:25

    Ja, akkor tudom mégis. Könyvet meg elkérem (és visszaviszem neked azt a kettőt, ami nálam van... :-O)

  • 13.  Orsi
    2012. 02. 10. 22:35

    Nem hiszem, hogy hatásvadászás a 80%, az anyuka valószínűleg létezik, és tényleg ezt mondták neki. Márpedig azért gondolom, mert bár nem a könyvbeli anyuka vagyok, de egy neurológustól ugyanezt megkaptuk mi is...Nem gonoszságból mondta, és hozzátette, hogy vigyázzunk egymásra, mert...de a nagy szám igenis mellbevágott úgy hirtelenjében a semmiből. Szerintem simán megszokta, hogy ezt kell mondani, mert régebben eléggé nagy volt a nyomás, hogy sérült gyereket intézetbe kell adni (persze a sérülés fokának függvényében) és gondolom a propagandaduma része volt, hogy hozzátették a bődületes százalékot...

  • 14.  ytai
    2012. 02. 11. 11:33

    Kedves Renata,nekem egy egeszseges 3 éves,és egy sérült másfél éves unokám van. Az egészséges sokszor hangosabb,lármásabb,"rosszabb",mint a kicsi. Akkor az egészségessel se menjünk soha sehova,mert zavarnánk másokat?! Meg ne bántódjon,de ez csacsiság... Amúgy a neurológusok minket is mindig a földbe döngölnek,igyekszünk már szűrni,amit mondanak.Sok-sok szeretet,ez a kulcs minden gyerekhez,legyen sérült,vagy sem.

  • 15.  egymásikKriszta
    2012. 02. 11. 14:47

    Kedves Reni!(és Gábor)
    Régóta zugolvasótok vagyok(mélységes tiszteletem is tiétek).Ez a téma engem is kizavart csigaházamból.
    Én is azok táborát erősítem,ahol a probléma nem szétszakította,hanem megerősítette a kapcsolatot.
    Gyógypedagógus vagyok,eleve máshogy viszonyulok a "másság"-hoz,mint a legtöbb ember.A férjemmel vérre menő vitáink voltak a fogyatékossággal kapcsolatban...Ő azt állította,nem hagyná,hogy egy sérült gyerek "tönkretegye" a családunkat,mindent alárendeljünk neki,stb,stb.Ő szeretné,de beadná valahova,és néha hazahozná...egyszer majdnem elváltam emiatt a nézete miatt:((

    Ezek után született 2 egészséges kislány után egy gyönyörű kisfiúnk.Oxigénhiánnyal,2 napos korától napi 30-40 epilepsziás rohammal.Shock,döbbenet,aggodalom,sírás...Őszíntén szólva akkor nem gondoltam én semmi olyanra mi lesz a házasságunkkal,nem értem rá a férjem lelkével foglalkozni,elég volt a fiamat és magamat életben tartani.

    Viszont a sorsfordító napra azóta is emlékszem,ma is a fülemben cseng a férjem hangja.Történt,hogy az orvosok vénát próbáltak szúrni a pár napos gyerekem fejébe,közben a férjem hívott,és én 2x is kinyomtam a telefont.amikor negyedóra múlva visszahívtam,a férjem őrjöngve sírt a telefonba,hogy mi van a gyerekkel,ő már a legrosszabbra gondolt,azt hitte azért nem veszem fel...az aznap esti látogatáskor jobbára mindketten csak sírtunk.A férjem közölte,hogy bár nem tudja mi lesz ebből a kicsi fiúból,de szeretné,ha tudnám,hogy az Ő FIA,és ő imádja,és mindent meg fog tenni érte.Ez így is van azóta is.Együtt küzdve,egymást bíztatva,földről felkaparva ma-4 és fél év után-van egy gyönyörű,okos,óvodás és EGÉSZSÉGES kisfiúnk.
    Szerencsénk volt,tudom.
    A rengeteg roham ellenére a fiúnk kinőtte az epilepsziát,papírja van róla:)))
    És a sok tornának,ellenőrzésnek köszönhetően kisebb grafomotoros elmaradás,illetve megkésett szobatisztaság a "legnagyobb" problámánk.Értelmileg teljesen ép.
    Ami a férjemben ezzel kapcsolatban megmaradt az az,hogy hallani sem hajlandó még 1 gyerekről,de ez 3 gyerek után szerintem elfogadható.Azt meg csak kevesen tudják,hogy ez nem a gazdasági válság miatt van...

    Őlellek benneteket,kitartás nektek!!
    Puszi:Kriszta

  • 16.  Judit
    2012. 02. 12. 0:19

    Reni, azokról az emberekről, akik elfordultak tőletek, több dolog jutott eszembe. Megosztom veled, bár biztos ezerszer átgondoltad már te is, miért történt? Én ezeket látom, talán többségükre rá lehet húzni ezeket az okokat.
    - Szégyellték magukat, hiszen nem tudtak gratulálni, nem tudtak a szokásos klisékkel jönni (pl.: nem baj, hogy lány, a fő, hogy egészséges), mivel okos gondolatuk nem volt, inkább elsunnyogták a dolgot, elmaradoztak, azután meg már emiatt szégyellték magukat és inkább lapítottak mint sz@r a fűben. Szerintem ebből lehetett a legtöbb.
    - Mivel segíteni nem tudtak, azt meg tudták, hogy a ti életetek ezentúl nagyon más lesz, hát elmaradoztak.
    - Eleve nem voltatok nekik olyan fontosak, hogy tartsák a kapcsolatot veletek.
    - Talán voltak olyanok is, akik a saját tökéletlenségük tükrétől féltek, amikor Sárára néztek. Ők, akik sosem fognak tisztán látni.

    És most nézzük a másik oldalát. Bajban ismerszik meg a barát. Mennyire igaz! De vajon igaz barátok voltak-e ezek az emberek?
    Továbbmegyek. Lassan 4 éve nevelitek Sárát. Ezalatt hány olyan barátod lett, akik közel kerültek hozzád? Sorstárs szülők, támogatók? Jöttek olyan emberek az életedbe, akik ezt a megváltozott, erőt és kitartást igénylő helyzetet jobban tudják számodra támogatni barátként?

    Tudod, van, hogy egyes emberek elő-előkerülnek az életünkben. Van, hogy évekig velünk vannak, aztán eltűnnek, mások meg a semmiből előbukkannak amikor kell. Ez így van rendjén. A Sors tudja, mikor kire van szükséged. Megszokásból, régi dolgokra alapozva nem lehet barátkozni. Ha megszűnik ami összekötött benneteket, vagy ha más fontos teendőd van, amiben a régi barátok már nem tudnak támogatni, jönnek újak. Ez egy természetes körforgás, nem kell feleslegesen ragaszkodni egy korábban fontos emberhez, ha már nem álltok közel egymáshoz, ha két külön irányba fejlődik a sorsotok.
    Lehet tartani hébe-hóba a kapcsolatot, de teret és időt azokra kell szánni, akik MOST tudnak támogatni barátként.

    Vesztettem már el én is barátot, de százszorosan kaptam a Sorstól kárpótlást.
    Biztos vagyok benne, hogy nektek is megadja az Isten, csak nézd meg, itt ezen a blogon például mennyi támogató üzenet vár nap mint nap!

    A nyaraláshoz még annyit, hogy vannak olyan bababarát helyek, akik felkészültek egy üvöltő kakibombára, ott jól fogjátok magatokat érezni. Legközelebb eleve ilyet keressetek és nem lesz baj.

  • 17.  Csibe001
    2012. 02. 12. 9:28

    @ dugopanna: nagyon sajnálom, ami történt. Nehéz lehet feldolgozni. Nem akarok kéretlen tanácsokat osztogatni, hisz el sem tudom képzelni, mit érezhettél/érezhetsz. De ha kutakodnál, hogy miért történt, nekem egy véletlenül jött SVT kezelés sok mindenre választ adott illetve a Bánatkő c könyv is segített. illetve neked ajánlanám Singer Magdolna könyveit is.
    De bocs, nem akartam beleszólni, ez a Te legbelsőbb ügyed.

    @ Orsi: akkor nektek is ezt mondta a neurológus.... nekünk nem mondtak soha ilyet.
    Én már azon is meglepődtem, hogy a tanulási bizottság pszichológushoz küldi az anyukákat. (engem csak azért nem, mert én rafináltam Gábort küldtem Sárával a vizsgálatra)
    Ez egy nagyon jó kezdményezés, hogy végre foglalkoznának a szülő lelkével is, hisz az a kulcsa a gyerekhez is, de akkor lenne tuti, ha meg is finanszíroznák, mert 8e Ft alkalmanként, kicsit húzós lenne ...

    @ytai: köszönöm, hogy újra írt. Teljesen igaza van, és ahogy visszaolvasom a "wellness-beszámolómat" nekem is csacsiságnak tűnik,
    DE AKKOR ÉS OTT úgy éreztem, hogy én vagyok a legnyomorultabb lény a világon és hogy ez már mindig így marad.
    Úgy készültünk erre a hétvégére és akkora nagy csalódás volt.
    Mindenképp fedett helyre akartunk menni, hisz Sárának a meleg víz "kötelező", különben esélytelen belevinni a vízbe.
    Én értem, hogy az egészséges is kiabál, hangoskodik, de talán (és hangsúlyozom, talán, mivel nem tudom, nincs egészséges gyerekem) úgy vélem, hogy egy egészségesnek meg lehet magyarázni, hogy "itt mások pihenni szeretnének", illetve meg tudja mondani MIÉRT üvölt!!! Így egy kicsit elfogadhatóbb lehet talán.... + az egészségeset be lehet vinni akár csak 1 órácskára a gyermekmegőrzőbe, ahol amellett hogy jól érzi magát, a szülőknek is van egy órácskájuk kettesben.
    De nekünk akkor kellett Sárát levinni, mikor alapból nem is lehetett gyereket levinni (HOGY A FELNŐTTEK HAD RELAXÁLJANAK - ami tök érthető, de mivel Sára nem ugrál, és csendben van (alapból) simán levittük akkor, MERT ha a többi gyerek ott ugrál, kiabál és fröcsköl, akkor Sára nagyon megijed és akkor meg azért sír...
    szóval azért nem egyszerű...
    nyilván meg kell találni a kompromisszumot, és ez valszeg a sérültekkel szervezett nyári fejlesztéssel kombinált tábor lesz. AHOL NEM LÓGUNK KI A SORBÓL.

  • 18.  bv
    2012. 02. 13. 10:28

    Szia Csibe,

    még egy zugolvasód előbújt a bokorból :)
    A wellnessezése kapcsán: egy ekkora egészséges gyereknek sem lehet (mindig) elmagyarázni, hogy csendben kell lenni. Lehet, hogy megérti, de sokszor akkor sem érdekli, és sajnos az sem feltétlenül igaz, hogy meg tudja mondani, mi baja van. (És ekkora gyereket nem adnék megőrzőbe sem.)

    Kisgyerekkel nyaralni menni nagy feladat, szerintem fárasztóbb, mint otthon maradni. :)
    Fel a fejjel, és legközelebb vedd be a lesz*rom tablettát!

  • 19.  Csibe001
    2012. 02. 14. 13:55

    @ egymásikkriszta: köszi, hogy leírtad ezt a történetet. Nekem így visszagondolva Sára előtt semmilyen véleményem sem volt a sérültekről.
    Neked a munkád miatt ez valóban más.

    Sára óta viszont olyan elvárásaim vannak az emberekkel szemben, amik valószínűleg nem elvárhatók, csak az én sérült lelkem szeretné....
    PL:
    mikor a pár hónapos gyerek anyukája felhív és NEKEM meséli hosszan, hogy a kicsije milyen ügyes, miket tud.....
    mikor az 1 hónapos gyerek anyukája mutatja, hogy nézzem meg, hogy 1 dévény után a babáját milyen szépen fel lehet húzni ülésbe...
    stb
    na iylenkor a szívem szakad meg és csak nyelem a könnyeimet. Nem értem iylenkor ,hogy tényleg ezeket pont NEKEM akarták elmesélni, megmutatni.... nem gondolják, hogy a szívem szakad meg....
    na és itt jön be az elvárásom, ami valszeg túlzott. Mert NEM, NEM gondolják....

    Nagyon nagyon nagy szerencsétek volt, hogy elnőtte az epit (nekem ez egy rémálmom a mai napig, hogy Sára nehogy az legyen ,mert sajnos vannak apró jelek... ezért kap annyi nyers kaját) és persze biztos nagyon sokat foglalkoztatok a fejlesztésével.
    Egy nagy lecke volt a férjednek (is)!
    Gratula a 3 gyerkőchöz! (nem tudom, nekem lesz-e bátorságom valaha vállalni még egy babát...)

    @Judit: hát igen... nehéz ügy ez. Szerintem a kezdeti sok nyavajgásom is közre játszott illetve az ,hogy nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. - ezek miatt távolodtak el tőlünk sokan.
    DE lehet, hogy nem is baj.
    Szombaton voltunk egyik kis sérült pajtásunk szülinapján egy fejlesztőházban, ahol CSAK sérült gyerekes családok voltak. Elképzeltem itt a régi barátaimat..... nem illettek a képbe. Nem érezték volna jól magukat és meg is érteném. Ha mi is tartanánk szülinapi bulit Sárának... hisz én is meghívnám a sorstársakat, de nem tudnám összeegyeztetni ezt a többiekkel. Ők nem értenék, mekkora dolog, hogy fel-felkapja néha a fejét, hogy ebbe mennyi munka van, mi meg ezekről órákat tudnánk mesélni...
    DE pl ezt vettem észre, hogy az ép gyereket nevelők nem fogadnak el tőlem tanácsot, sőt nem is kérnek pl egy fél-egyéves gyerek táplálkozásával kapcsolatban vagy semmi másban sem. inkább kihátrálnak a helyzetből.. és ez fáj. Nem vagyunk mi csodabogarak ,akik külön bolygón élnek és minden más körülöttük..

    szóval igen, mindennek meg van az oka.

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.